Padlót fogni , fölkelni

Az első félmaratonom története

Nevem Dalmadi Andrea, 1967. augusztusában születtem, Szolnokon. Tájékozódási futó vagyok, és 2004. októberéig versenyszerűen, a Szolnoki Honvéd Sportegyesületben futottam. Amikor is egy vírusfertőzés során, Méniere szindróma megbetegedésem lett, a bal fülemben az egyensúly-szervem nem működött. Nagyon súlyos állapotban, forgószédüléssel, erős hányással kórházba kerültem, és félévig táppénzen voltam, nagyon nehezen gyógyultam. Utókezelések révén még közel 5 évig nem tudtam sportolni, az egyensúlyzavar miatt. Végül is 2009-ben teljesen nulláról újra kezdtem a sportolást, először csak a kocogást, majd mikor egyre jobban ment, futás lett belőle, majd egyre komolyabb futó edzéseket tartottam. A TF-en végeztem edzői szakot, és mikor már visszajött az állóképességem, akkor már saját futó edzésterveket írtam magamnak, ill. ismerőseimnek félmaratonra. 2009 óta veszek részt egyre több Futanet-es rendezvényeken, 2012-ben törzsfutó lettem. Visszamentem az egyesületbe is tájfutó versenyzőnek, és a sok verseny, hegyi terep még jobban visszahozta a lelkesedésem. Nekem a tájfutás ilyen élményt ad: Lelkesen, egy kis izgalommal beállsz a rajthoz, elindulsz a pályán, jön a fáradtság, jön az első hiba, kis elszontyolodás, de aztán jönnek a jó pontfogások, akkor megint feltör az önbizalom, közben átlendülsz a holtponton, a végét jól megnyomod, majd a célban összerogysz, de mikor felállsz, újra olyan széles mosoly van az arcodon, mint a rajtnál. Talán az utcai futó versenyeken is ilyesmi zajlik bennem. 2012-ben elhatároztam, 45. éves leszek, születésnapomra itt az ideje egy új kihívásnak. A téli alapozó edzés után nekifogtam egy 28 hetes félmaratoni edzéstervnek. Végig edzettem a hosszú, fárasztó heteket, de valahogy sosem éreztem azt, hogy fel kéne adnom. Úgy terveztem, hogy a novemberi balatoni félmaratonra megyek. De valamiért a sors megint közbe szólt. Én sajnos allergiás vagyok a darázscsípésekre, és megint (talán véletlen) októberben, a normáltávú OB-n, ahol megfutottam a kvalifikációt a döntőbe, a versenypályán, kint terepen megtámadott a vad darázs, 2 helyen megcsípte a fejemet. Anafilaxiás sokkot kaptam, negyedórán belül elájultam, súlyos szívritmus zavarral kerültem kórházba, azt mondták szerencsém volt, hogy olyan gyorsan jött a segítség, újjá születtem. Így megint pár hetes kényszerpihenőre kényszerültem, nem javasolták egy ideig a fizikai terhelést, ezért a tervezett félmaratonon nem tudtam részt venni. Nem keseredtem el, és ahogy engedte az orvos, újra edzeni kezdtem, de most már egy 12 hetes edzéstervet teljesítettem. A férjem, a családom, a barátaim biztattak, és azzal leptek meg, hogy 2013.04.06.-ai Hervis Prága félmaratonra beneveztek. Így már csak az égiekhez fohászkodtam, hogy csak most ne jöjjön semmi közbe. Igaz a futás napján nagyon hideg, 0 fok volt, de a 12.000 ember, a gyönyörű város, a hihetetlen hangulat mindenért kárpótolt. 18 km után jött a holtpont, de az útvonal olyan rafinált volt, az utolsó 2 km bent a belvárosban, 2 hídon át vezetett, mindenhol több száz ember szurkolt, és egy S betű formában kanyarodtunk rá a befutóra, valahogy új erőre kaptam, és akkor már nem számított semmi, belehúztam az utolsó 500 méteren, és mosolyogva kihúztam magam, mint a győztes Zersenay Tadese. Nem a leggyorsabb félmaratonom lett, de az enyém. A nulláról, amiről indultam reális célt tűztem ki, 2.15-2.20 –as idővel számoltam, végül is 2 óra 20 lett. Elégedett vagyok, mert, amit terveztem, amire edzettem, azt elértem. Úgy is mondhatnám eddig a „mennyiség” volt a lényeg, ezen túl a „minőségre ” hajtok: a következő cél, hogy gyorsabb legyek. De nagyon örülök, hogy bele vágtam, mert a súlyos betegségem után, mikor le akartak százalékolni a munkámból, és azt mondták nem sportolhatok többet, mert az egyensúly zavarom nem gyógyítható, ezt nem akartam elhinni. És igaz eltelt lassan 10 év, de egészséges vagyok, jól érzem magam, és a hobbym a futás, ami igazán nagy örömet okoz. A futócipőm mindig kéznél van!

Dalmadi Andrea