Kocsis István testnevelő tanár és mesteredző markáns egyénisége a magyar atlétikának. Nem csak termetével, mindig vidám életszemléletével hívja fel magára a figyelmet. Eredményei is irigylésre méltóak.
1961-ben évfolyamelsőként jutalomból került Szolnokra testnevelő tanárnak. Edzői munkásságának köszönhetően többször volt „évfolyamelső”. 1978-79-ben az év atlétaedzőjének, 1980-ban pedig az év utánpótlásedzőjének választották.
Eredményei, kitüntetései és különböző sporttal, testneveléssel kapcsolatos magbízásai felsorolásához lapunk különszámot lenne kénytelen megjelentetni. Egyet mégis ki kell emelnünk. Számára élete egyik legjelesebb napja 1991. március 13. Ekkor vehette át régen megérdemelt mesteredzői oklevelét.
Kocsis Istvánra, „névrokoná”-hoz – Zeuszhoz – hasonlóan, nem lehet nem odafigyelni. Egész eddigi élete a sporttal fonódik össze. Edzői munkássága – reméljük nem végső – csúcspontjához idén érkezett, mikor Kővágó Zoltán diszkoszvetésben ifjúsági világbajnokságot nyert.
Kocsis István tanár úrral készült beszélgetésünkkel a Portré sorozat egyik régi adósságát törleszti.
Atléta körökben Zeusz néven legalább annyira ismert vagy mint becsületes neveden. Tekintélyt parancsoló termeted, hullámos hajad, mindenkit megragadó egyéniséged révén ragadt rád ez a név?
A híres kiskunfélegyházi gimnáziumban kezdtem atletizálni. Itt ismerkedtem meg Zsivótzky Gyulával, a későbbi olimpiai bajnokkal. Nagyon megfogott fanatizmusa, céltudatossága. Megkértem a nálam egy évvel idősebb kalapácsvetőt, hogy avasson be a sportág rejtelmeibe. Rövid idő alatt beleszerettem ebbe a gyönyörű szakágba, amelyet később szeretett tanárom, Bácsalmási Péter az atlétika leglátványosabb, legférfiasabb ágának nevezett.
Egy edzésen három lány megállt mellettem és az egyik megjegyezte, hogy úgy hajigálom a kalapácsot, mint Zeusz a nyilait. Másnap már úgy fogadtak, hogy itt jön Zeusz. Én meg csak nézelődtem hátrafelé, hogy talán van valaki a hátam mögött. Mivel a közelben nem volt senki, rájöttem, hogy rólam van szó. Így lettem Zeusz, három leányzó volt a „keresztanyám”.
Szolnokon egy másik név is rámragadt. Biber Pál juventus ventusnak, fiatal forgószélnek keresztelt el. A Zeusz úgy látszik jobban megragadt az emberek emlékezetében, ma is ez a becenevem, még ha istennek nem is képzelem magam.
Gyomán születtél, Kiskunfélegyházán jártál gimnáziumba és lassan négy évtizede Szolnokon élsz. Hogyan jártad be ezt a „Bermuda háromszögnek” egyáltalában nem nevezhető területet?
A háromszöget rögtön négyszögesíteném. Tettem egy kis „kitérőt”. Csodálatos és egész életemre meghatározó négy évet töltöttem el a Testnevelési Főiskolán, ahol évfolyamelsőként végeztem. Jutalomként kerültem Szolnokra, az ország legnagyobb szakmunkásképző intézetébe testnevelő tanárként 1961-ben.
De menjünk vissza a gyökerekhez. Már csak azért is mert érdekes módon valahol értelmiségi származásomnak köszönhetem, hogy kalapácsvető lettem. Édesapám MÁV főtanácsosként ment nyugdíjba, édesanyám pedig tanítónő volt. Mint kitűnő tanuló a neves szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban szerettem volna továbbtanulni. Akkortájt, enyhén fogalmazva, furcsa idők jártak Magyarországon. Kitűnő bizonyítvány ellenére az értelmiségi származás nem számított jó ajánlólevélnek. Felvételi kérelmemet elutasították, és akkor ajánlotta valaki édesanyámnak, hogy próbálkozzunk meg a kiskunfélegyházi gimnáziummal, ahol igen pezsgő sportélet folyt. Korábban röplabdáztam, kosaraztam és evezésben is szép eredményeim voltak, de végül az atlétikánál kötöttem ki tanárom, Soltész Dezső bíztatására.
Kiskunfélegyházán tárt karokkal fogadtak és a kalapácsvetéssel történt eljegyzésemről már meséltem. A gimnázium szellemisége egyértelműen a testnevelési tanári pálya felé irányította érdeklődésemet. 1957-ben érettségiztem és még abban az évben felvételt nyertem a főiskolára. Nagy tudású, nemzetközi szaktekintélyek voltak a tanáraim, akiknek emberi magatartása is mindig példaértékűnek számított. Közülük is elsősorban Koltai Jenőre, Bácsalmási Péterre, Zarándi Lászlóra, Szécsényi Józsefre és Harmati Sándorra gondolok legnagyobb tisztelettel.
A főiskolán nagyon érdekelt az orvostudomány, az edzéselmélet, a pedagógia és a sportlélektan. Tagja voltam az anatómiai, a fiziológiai tudományos diákkörnek és a testnevelés-elmélet tudományos diákkör titkáraként is tevékenykedtem. A labdajátékokat és a küzdősportokat is nagy kedvvel űztem.
Mielőtt szolnoki tevékenykedésedről beszélgetnénk, szeretném megkérdezni, hogy a felsorolt nagyhírű tanárok neked személy szerint mit nyújtottak? Beszélgetésem során ezek a nevek minduntalan felbukkannak, mindenki csak felsőfokon beszél róluk.
Ők jóval többet jelentettek számomra, mint tanárok. Kérésednek örömmel teszek eleget, mert meggyőződésem, hogy ők nem csak magyar, de a nemzetközi testnevelési és sportélet meghatározó egyéniségei voltak. Koltai Jenő tanár úr szakmai tudása és végtelen precizitása fogott meg, Bácsalmási Pétertől a lényeglátást, az önfegyelmet, az úri magatartást, türelmet és derűs életmódot tanultam el. Zarándi Lászlótól a gyakorlatiasságot leshettem el. Érdekes volt a kapcsolatunk, mert édesapja, Zarándi József is tanárom és iskolaigazgatóm volt Félegyházán. Szécsényi József a diszkoszvetés művészetére és az aerodinamikára tanított meg. Nagyon büszke vagyok, hogy Nádori László tanár úr egyik kedvenc tanítványa voltam. Frenkl Róbert a fiziológia szépségét és fontosságát ismertette meg velem. Harmati Sándorban második apámat tiszteltem. Igaz magyar ember volt. Nagy tudása mellett, humanitása volt meghatározó. Még meg kell említenem Büchler Róbertet is, aki a sportlélektan rejtelmeibe avatott be. Még számtalan nagyszerű embert sorolhatnék fel, szerencsésnek tartom magam, hogy tanítványuk lehettem nekik.
Jó sorsod Szolnokra, a 605-ös Ipari Szakmunkásképző Intézetbe vezérelt.
Büszke vagyok rá, hogy ma is ez az oktatási intézmény a munkahelyem. Rögtön belevetettem magam a város sportéletébe és a tanítás, illetve edzősködés mellett versenyeztem is. A 21-es szám számomra mindenképpen nyerő szám. Ennyiszer nyertem megyei bajnokságot. 57 méter 96 centiméter az egyéni csúcsom, de az ötven métert még közel ötven évesen is megdobtam. Versenyzői karrieremhez tartozik, hogy Zsivótzkyval 1955-ben országos csapatbajnokságot nyertünk. 1957-ben ifjúsági válogatottként, büszkén felhúzhattam a címeres mezt. 1959-ben – TF-es hallgatóként – országos egyetemi és főiskolai bajnoki címet szereztem.
Nagyon szerettem a kalapácsvetést. Egyik évfolyamtársam még ma is emlegeti, hogy elsős hallgatóként alighogy megérkeztem a TF-re, éppen csak lepakoltam a kollégiumi szobámba, és mint Csokonai Vitéz Mihály, csapot-papot otthagyva rohantam edzeni a Csörsz utcai pályára. (A hasonlat persze nem igazán helytálló, mert a költő nem kalapácsot vetni távozott a borospincéből.)
Az atlétika mellett evezést is oktattam és az abonyi birkózók csapatvezetői tisztés is elvállaltam. Emellett a helyi Dózsában röplabdáztam. Hamarosan választanom kellett az atlétika és a röplabda között, mert a tanítás mellett a kettőt nem tudtam csinálni. Közben családot is alapítottam, egyik tanítványomat vettem el, akit akkor Szolnok legszebb lányának tartottak. Feleségem nagy türelemmel viselte el, hogy csak a sportnak élek. Egyszer sem voltunk üdülni. Most terveztük, hogy végre egy kis időre elmegyünk együtt kikapcsolódni, de sajnos az élet közbeszólt. Tavasszal rövid betegség után elhunyt. Nagyon hiányzik, egyedül maradtam. Boldog házasságunkból egy kislányunk született, aki már szintén családos. Sajnos most még több időm jut a sportra, és másik kedvenc időtöltésemre, az olvasásra, a szakkönyvek bújására. De vissza a pályafutásomhoz. Kislányom mellett – így vagy úgy – életem során közel ötvenezer gyerekről kellett gondoskodnom. Két éve hagytam abba tanítványaim számolását, akkor 42800-ig jutottam. Több mint kétezer sportoló fordult meg a kezeim között. Ebben is szerencsés vagyok, mert a szakmunkásképző intézet egy aranybányának bizonyult. Nemcsak atlétikában fedeztem fel kitűnő sportolókat és indítottam el sikeres pályafutásukat. Közülük csak a több mint 200-szoros válogatott röplabdázó Szabó Kálmánt vagy a vb-helyezett kenust, Szabó Lajost említem meg.
A számtalan eredményes atléta közül Szalai Jóskát, Paróczai Andrást és Karaffa Lászlót emelném ki, akik olimpiára is kijutottak. Paragi Ferenc, a későbbi világcsúcstartó, katonasága idején, az én irányításommal dobott ifjúsági világcsúcsot.
1991-ben kaptad meg a már régen megérdemelt mesteredzői címet. Minden edző vágya ez, sokan edzői pálya Oscar-díjának nevezik. Csak egy óriási különbség van, hogy a filmszínészeknek nem saját maguknak kell folyamodniuk a cím elnyeréséért. Testközelből volt szerencsém figyelni teljesen jogos – időnként megalázó – küzdelmedet.
Valóban megalázó, ahogyan a mesteredzői cím odaítélését hazánkban kezeli a sporthatóság. Már azt is jogosan sérelmeztük, hogy magunknak kell kérelmezni, de mondd, mit kezdjek az efféle hivatalos válaszokkal, hogy „Több figyelmet fordítson a jövőben az utánpótlás nevelésére!” Amikor kérvényem visszautasításakor kézhez kaptam ezt a díszes levelet, már számtalan korosztályos magyar bajnok, IBV-győztes, ifi Eb-helyezett tanítványom volt. Tudományos munka? Az ember vagy a pálya szélén és a tornaterembe a versenyzőivel foglalkozik, vagy az íróasztal mellet kimunkál szép, de az élettől idegen dolgokat. És mi az, ha nem tudományos munka az edzőképzés? Harminc évig voltam a TF-en folyó edzőképzés szakágvezetője. Hét megye tartozott hozzám, közel kétezer edzőt ismertettem meg a szakma csínjával-bínjával. Mivel a gyakorlati élet megismertetése volt mindig a fő célom, lehet, hogy csak „középiskolás fokon”. (Egyébként jelenleg is a Magyar Testnevelési Egyetem külső munkatársa vagyok, gimnasztikát tanítok.)
A mesteredzői címet a rendszerváltás után az elsők között kaptam meg. Bevallom őszintén, hogy sokáig fájt a mellőzöttségem, de azzal, hogy már egy új, demokratikus rendszerben elsők között tiszteltek meg a nagyra becsült címmel, végtelen elégtételt és örömöt éreztem.
Az atlétika különböző szakágaiban neveltél nemzetközileg jegyzett versenyzőket. Most, gondolom, sportmúltadhoz igazán közelálló atlétával alkotsz maradandót. Kővágó Zoltán, Ifjúsági világbajnok nevével beírtad mindkettőtök nevét az egyetemes atlétika történetébe.
A sportág egyik izgalmas kérdését feszegeted. Dobóatlétaként középtávfutókkal, gátasokkal, vágtázókkal is foglalkoztam. Minden szerénytelenség nélkül, nem is akármilyen eredménnyel. Például Szalai Jóska, amikor hozzám került, legfeljebb csak Tisza-gátat látott. Aztán egész jó kis négyszáz gátas lett belőle.
A nagy kérdés az, hogy egy atlétaedző tud-e több szakággal is komolyan foglalkozni. A pontos választ nem tudom, én a szakmámat nagyon komolyan veszem. Ahhoz, hogy az elvárásoknak meg tudjak felelni, állandóan tanulnom kell. A tanulás olyan, mint ahogy egy kínai évfolyamtársam mondta, mint az árral szembeni evezés. Ha az ember leáll, visszaviszi a víz. Minél többet tanulok, annál inkább rájövök, hogy még milyen keveset tudok. A hazai szakirodalom mellett a külföldi szakanyagok fordítását is rendszeresen forgatom. Így elég felkészültnek tartom magam, hogy a dobásokon túl más szakágakkal is merjek foglalkozni.
Kővágó Zoli? Óriási tehetségként, csiszolatlan gyémántként fedeztem fel. Mindkét szülője tanítványom volt valamikor, volt kiktől örökölnie a tehetséget. Említetted, hogy sportmúltamhoz közelálló atlétával foglalkozom most. A szó szoros értelemben közelállóval, mert úgy érzem, hogy kapcsolatunk jóval több, mint a szokványos edző-tanítvány viszony. Azt vallom, hogy igazán nagyot csak ilyen körülmények között lehet alkotni. És ez nemcsak az edzői munkára vonatkozik. Testnevelő tanárként is ezt az elvet vallom. Emberileg is közel kell kerülni a tanítványokhoz, hogy el tudjuk hitetni velük, azt a néha emberfeletti munkát, amit el kell végezniük a siker érdekében. Ez nagyban jelentkezi a tehetséges élsportolónál és a hétköznapokon, az ügyetlen, túlsúlyos tanítványnál egyaránt. Mindkettő egyaránt fontos a számomra.
Annak ellenére, hogy rákérdeztem volna, kifejtetted edzői és testnevelői ars poeticádat. Ezek után egy kissé banális kérdés: mit adott neked a sport?
Kimondhatatlanul sok örömmel ajándékozott meg a sport. Nehéz választani. A sok szép eredmény és kedves tanítvány mellett talán az a legfontosabb, hogy világéletemben azzal foglalkozhattam, az a munkám, amit legjobban szeretek: a testnevelés és a sport. Az emberrel, az emberért való alkotó tevékenység.